A sztori megtörtént eseményt dolgoz fel, helyenként az élet elmúlását eléggé naturalisztikusan ábrázolva, ami már-már a jó ízlés határait súrolja, már ha ilyen vonatkozásban egyáltalán beszélhetünk bármiféle ízlésről..
Történt egyik éjjel, miután kellő mértékben meguntam az elfoglaltság illúzióját, éjféltájt úgy gondoltam, hogy előkészítem magam a másnapi áldozatra a megélhetés oltárán, vízszintes helyzetben, az addig hátralévő, mindig sürgető, és sosem elegendő időben könnyű álmot remélve.
Miután elvégeztem a műanyagok haldoklásával kísért szokásos esti rituálékat, és nagyjából sikerült az ágyon minden testrészemnek megtalálnia a hozzájuk tarozó mélyedést, mondhatni kényelmesen elhelyezkedtem, agyamon melatonin kezdte átvenni az uralmat..
Ezen az éjjelen meglepően hamar jött a félálom, kellemesen ernyedtem, várva a másik felére, amiből egyszer csak szokatlan, ámde valahonnét ismerős zaj hangja zökkentett ki. Miután meggyőződtem róla, hogy ez tényleg most és velem esik meg, próbáltam visszajátszani az eseményeket, tekintettel a zaj forrására, úgymint hely, és kiváltó tényező mibenlétére. Köszönhetően a szervezetemben eme stresszhelyzetre való reakcióként termelődött adrenalinnak, hamar összeraktam egy lehetséges, és elég reálisnak is tűnő verziót. Kitinpáncél hangját hallottam koppanni először az ablakpárkányon, aztán kis késéssel az ágy mögött, a padlón.
Bassza meg, bogár van bent! --villant belém a felismerés, ami elég kellemetlenül érintett, tekintve, hogy már majdnem aludtam, másrészt pedig nyomasztólag hatott rám a rovar közelségének tudata. Már csak azért is, mert nem tudtam, hogy konkrétan mivel is állok szemben, bár figyelembe véve eléggé feldúlt lelkiállapotomat, asszem nem befolyásoltak volna holmi alaptalan gyermekmondókák, ha történetesen egy ártatlannak beállított katica vagy szentjánosbogár tévedt volna hálószobámba, megzavarva éjjeli nyugalmam. Tudniillik feltett szándékom volt, hogy végzek vele, legyen az bármi.
Eltökéltségemnek nyomatékot adva magamhoz vettem az ágyban mellettem heverő (normál esetben ébredésemet elősegítő), két telefon egyikét, azt, amelyikbe bele van építve egy eléggé erős fényű világítás, hogy szemrevételezni tudjam, elsősorban pedig felderítsem a zajforrást kibocsájtó lényt, ami --mint azt már korábban előrevetítettem--, véleményem szerint egy rovar.
Ama bizonyos néhány másodperccel ezelőtti koppanásszerű hang irányából halk motoszra lettem figyelmes, amit az azóta már lehalkult, és határozott céloktól vezérelt vehemencia hallatott meg velem. A motosz lehetett csáprágók hangja, de feltételezhetően inkább pár ízelt láb próbált engedelmeskedni az iménti esés következéseképpen átélt trauma miatt kissé még tétova gazdájának.
Bemérve a hang irányát, az ágy végébe kúsztam, majd a már előzetesen bekapcsolt világítást későbbi áldozatunk vélt fellelhetőségének irányába fordítva bevilágítottam vele az ágy és a fal közötti keskeny résbe, felkészítve magamat egy várható hirtelen vagy sürgős reakcióra, ami mindkét fél részéről érthető lett volna ebben a feszült helyzetben.
Nem találtam semmit. Sürgető cselekvéstudattal, és egyetlen mozdulattal az ágyat elhagyva azt a faltól kijjebb húztam, tágítva ezzel a résen, ami fantáziámban már a szinte biztosra vehető küzdelem helyszínévé avanzsált.
Valamiféle ösztön segítheti ezeket az ilyen szituációkban mindenképpen semmirekellőnek tartott lényeket a rejtőzködésben, ugyanis továbbra sem találtam az időközben igencsak elhalkult egyedet, viszont ez a feszült csend is azt jelezte, hogy itt van valahol.
A leglehetetlenebb helyeket átvilágítva kerestem már gyöngyöző homlokkal, mikor is az ágyról fejjel lelógva megpillantottam egy utólag eléggé kézenfekvőnek tűnő helyen, az ablak alatti radiátor alá beesve, a hátán fekve, tetszhalott állapotban. Fekete volt, viszonylag nagy, úgy másfél vagy két centiméter. Fej, tor, potroh, három pár láb, két csáp a fejen, semmi extra. Még az is lehet, hogy egy alsó tagozatos diák megörült volna neki, és elszalad vele, hogy azonnal kipreparálja, ellenben számbavehető az az eshetőség is, hogy egy éppen csak végzett kezdő entomológus a jegyzeteivel kezd babrálni, hogy beazonosítsa. Nem lehet ezeknél a bogaraknál tudni.
Mindenesetre én ölési szándékomról továbbra sem tettem le, mivel nem szerettem volna ha történetesen arra ébredek az éjszaka közepén, hogy alanyunk valamely szabadon hagyott testüregemben matat ideális helyszínt keresve petéi lerakásához, vagy esetleg a lehetségesnek tartott kolóniájának tagjait is vendégül látva óriási lakomát csapjanak a véremből, minekutána többnapos aszott hullám fölött mentősök hümmögjenek szkafanderben egy ideiglenesen evakuált terület egyik elgázosított épületének földszintjén..
Tehát ezekkel az akkor reálisnak tűnű gondolatokkal felvértezve már csak a végrehajtás eszközére volt szükségem. Hirtelen körbepillantva a történetünk folyamán már érintőlegesen említett ama bizonyos másik telefonra vetődött a pillantásom a kettőből, amire ébredek. Egy szétnyitható, és meglehetősen vékony kivitelről van szó, ami a készülék alja felé tartva még letört élekkel is rendelkezik, tehát alkalmasnak látszott tenni vele egy kísérletet bogárélet elvételre.
Talán a rovar érezve a közelgő veszélyt, talpraállt, és meglehetősen szaporázott léptekkel próbálta elhagyni az ominózus területet ahol kivégzését gondolatban elterveztem, sőt, már az undorkeltő maradványok eltüntetésének mikéntjén gondolkoztam.
Itt kerül ismét képbe a már korábban felhozódott hirtelen reakció, amivel erre a nem várt lépésére válaszoltam a rovarnak, vagyis marokra fogva a telefont lecsaptam vele, kifejezett szándékkal, hogy kettévágom. Kicsit elé kell ilyenkor célozni a mozgó áldozatnak, mivel köztudottan hülye lény pl. egy bogár, és mindenképpen belefut a rámért csapásba. Vagy rosszul céloztam, vagy ez az egyed nem volt tisztában szellemi képességeivel (mivelhogy hülye, mondom én), de a kivitelezés nem ért kellő célt, rovarunk még egészen egyben volt, bár asszem egyik lábán sikerült sebet ejtenem, mivel ezek után kissé asszimetrikus lett járása, viszont nem lassult le még eléggé ahhoz, hogy nekem ne kelljen azonnali újabb csapást rámérni, mielőtt eléri az egyik nem is olyan távoli parkettamélyedést. Ezzel az ütéssel csak annyit értem el, hogy irányt tévesztett, mivel a kitin és műanyag találkozásakor fellépő súrlódás csak arrébbpöckölte. Ezen behatás után már szemmel láthatóan pánikszerűen menekült, céltalanul, valószínűleg életveszélyben érezve magát. Nem alaptalanul.
Minden eddigi viszonylagos kíméletességre való törekvésemet feledve egy újabb ütéssel sikerült a hátára fordítanom, és csak pörgött, mint a dervisek. Ezt a kiszolgáltatott helyzetét orvul kihasználva, kicsit ki is élvezve, arcomon a küzdelem hevétől eltorzult kárörvendő mosollyal kettécsaptam. Ez nagyjából a rovar háromnegyed részénél sikerült, bár ez nézőpont kérdése. Mindenesetre a biológiaórákon tanult hármas tagoltsága ezennel kettőre csökkent, már nehéz lett volna megállapítani, hogy a két járóláb ami mellette hevert, melyik testrészéből szakadt ki. Élettel összeegyeztethetetlen sérülései voltak, csak megmaradt lábainak ízei rángtak még kissé, elősegítvén ezzel is zsigerei kipumpálását szétszakadt testéből. Undorító volt, ahogy ott feküdt..
Az utolsó rángást is megvárva, papírzsebkendő után néztem, és kettőt elegendőnek is találtam a nyomok eltüntetéséhez. Először a telefont töröltem le, mint gyilkos eszközt. Aztán a tetemet gondosan beburkolt ujjaim közé fogva, a konyhai szemetes felé indultam, ott találva végső nyughelyet áldozatomnak.
--Anyád! - vontam még le a konzekvenciát a történésekből miután lecsapódott a kukatető, és egy alapos kézmosás után ablakomat immár előrelátóan kilincsre zárva végre lefeküdtem.
Aludtam reggelig, mint a tej..
Megjegyzem, nincs nekem egyébként bajom a rovarokkal, csak éppen ez rosszkor volt rossz helyen.
